Féltékenység

Rajta ül. Lovagló ülésben. Lágyan ringatja a csípőjét. Teljesen felforrósítja az ágyékát. A hűvös, vörös szaténtakaró élesen simul a hátának. Nézi a ringó melleit, csukott szemű, szép arcát. Kezét a combjaira csúsztatja, lágyan végigsimít tejfehér bőrén. A hús, az izmok égetik a tenyerét. Istenem, mennyire szereti!

Érzi, ahogy férfiassága egyre jobban lüktet a forró, nedves ölében. A nő ráhajol és melle két halma a mellkasának nyomódik. Felnyög. Kezét a hátára csúsztatja. Ujjai alatt érzi a csigolyáit. Szájával az ajkait keresi, hosszan forrón csókolja. A fülében a saját szívdobogását hallja. Imádja őt! Mindennél jobban. A nő kissé felemeli a fejét és nagy kék szemei a tekintetébe fúródnak. Hívogató, azúrszín tenger. Elveszik benne. Nézi vérpiros elnyílt ajkait, ahogy vágysóhajt nyög. Megőrül érte! Nézi az arcát, ahogy lassan elúszik. Köd száll köréje. A ködcseppek, mint megannyi éles apró tőr a fejébe zuhannak. Képek villognak. Élesek. Fájók. Nem tudja nem látni őket. Vajon így élvezte azzal a másikkal is? Vajon az ő szemébe is így nézett? Úgy mar szívébe a bánat, mintha ezer éles, tüzes fogó szorításában vergődne. Férfiassága hirtelen enged feszességéből. Hátára fordítja a nőt és szájával indul felfedezőútra. Végigcsókolja zárt szemeit, kiálló arccsontját, puhán az ajkait. Vajon az a másik is így csókolta? Mikor érintette meg utoljára? Talán tegnap? Elborzad még a gondolattól is. Fejében a képek egyre élesebbek. Látja, ahogy a másik férfi szája mohón kutat a testén, ahogy tenyere a mellére borul, csípőjére simul… Nem! Homlokát szorosan hófehér homlokára szorítja. Kényszeríti magát, hogy a gondolat elszálljon, és csak érezze őt. Ajkai a nő nyakára vándorolnak, orrát a füléhez simítja, mélyen beszívja édes szexillatát. Szerelmet súg a fülébe, a nő kéjesen nyög. Sóhaj száll. Újra nagyon kívánja. Hatalmas, erős kezével lágyan széttárja a combjait és beléhatol. Érzi, ahogy forrón, lüktetve magába zárja. Hosszan szakad ki belőle a vágysóhaj. Remeg. Lassan mozogni kezd. Nyögések. Elmosódott vágyszavak. Kéjsóhajok. Zuhogva örvénylő érzések. Soha így senkit nem szeretett még! Keze, a kezét kutatja. Apró tenyerére simítja nagy kezét, izmos, hosszú ujjai gyengéden fonódnak az apró csontú ujjak köré. A szájára hajol, mohón csókolja. Azt akarja, hogy csak az övé legyen, hogy soha senki ne érhessen hozzá rajta kívül. Hogy ez a gyönyör legyen számára is a minden. Azt akarja, hogy úgy élvezze, mint még sosem. Lassan csúszik ki belőle. Előbb a melleit simogatja, csókolja, majd kutató ajkakkal egyre lejjebb halad. Széttárt combjai közé fúrja az arcát, nyelvével szerelmet rajzol ölébe, finoman ringatva, puhán kényezteti. A nő a csípőjét dobálja, combjával szorítja, hangosan sóhajtozik. Ő mindent belead. Mindent, amije csak van, amit csak érez, mindent, amit csak adhat. Azt akarja, hogy olyan jó legyen neki, hogy örökre belevésődjön a tudatába. Másodpercekre megáll az idő, aztán hosszú, hangos sikollyal millió apró hullócsillaggá szakad. Sejtjeiben érzi a másik gyönyörét. A gyönyört, amit ő okozott neki. Szétárad benne a boldogság. Ezt senkitől nem fogja megkapni, csak tőle. Újra fölé hajol, az élvezettől lucskos ölébe tolja magát. Vajon annak a másiknak is így kitárulkozott? Ilyen nedves volt akkor is? Megrázza a fejét. Most nem gondolhat erre. Most nem. Úgy kell szeretnie, hogy ez örökre az emlékezetébe vésődjön, ez lüktessen minden egyes sejtjében, lelke minden rezdülésében. Szerelmes szavakat mormol, miközben nézi őt. Megbűvölten figyeli, ahogy hófehér kecses kezeivel a szatén hideg anyagát markolja. Fejét dobálja, gesztenyebarna göndör fürtjei repkednek az arca körül. Érzi, hogy egyre jobban remeg és az ő nevét kiáltja, mikor újra elélvez. Lassít a tempóján, közben kezeivel simogatni kezdi. A nő kinyitja a szemét, szája lüktetve formázza a szót: - Szeretlek - Jobban ráhajol. Kezei a mellét simogatják, aztán feljebb csúsztatja őket. A nyakát cirógatja. A nő élvezetittas hangon elmosódottan szavakat zihál. Azzal a másikkal is így tett? A képek dühöngő csattanással robbannak az elméjébe. Annak a másiknak a keze, szája a testén, ahogy a másikra néz, annak a másiknak a nevét mormolja szerelmesen. Köd borítja el az agyát. Tenyere a nyakán, ujjai összezárnak. A szemébe néz. A gyönyört előbb meglepetés váltja fel.

Ujjait szorosabbra fonja. Értetlenség. Döbbenet. Félelem. Vergődés. Térdei közé szorítja. Az agyán a köd. Elmosódott képek úsznak vörös, arany, rózsaszín, szürke szitáló ködben. Gomolyog. Fekete cseppes. Szerelmes. Nem lehet a másé. Kezei még szorosabban fonódnak a nyakára. A vére tűzcseppenként száguld az ereiben, a gerince mellett olvadni kezd a teste, férfiassága lüktetni kezd. Gyönyör spriccel. Csont roppan. Kiszakad belőle az élvezet. Ráborul. Időtlenül zuhan, míg sikítani nem kezd a csend. Bódultan felemeli a fejét. Élettelenül merednek rá a kék szemek. Szívében egyszerre lüktet a gyönyör, a szerelem és a végtelen, marcangoló fájdalom „Most már örökre az enyém maradsz”, súgja a fülébe és érzi, ahogy a saját könnyei a bőrébe marnak.