Felkelt az íróasztalától és a padlótól plafonig érő ablakhoz lépett. Lesepert egy képzeletbeli porszemet méretre szabott zakója hajtókájáról, majd háta mögött összekulcsolta kezeit. Az ablakhoz lépett. Az egész város ott feküdt alatta. Hosszan nézte az alant elterülő látványt. „Mint a férgek, úgy nyüzsögnek lent ezek a szerencsétlenek” - gondolta. Egyetlen percet sem bírna ki köztük az utcán!
Merengését kopogás riasztotta meg. Kivárt úgy tíz másodpercet. Pontosan tudta, a titkárnője ott áll az ajtó előtt, riadtan, startra készen, hogy mikor szólítja már. „Hadd várjon kicsit. Ezeknek jót tesz az ilyesmi.” - gondolta fejét felszegve. Még egy lélegzetvétel, majd öblös hangján kikiáltott:
- Igen! - Hallotta az ajtó gyors nyitását, a cipők súrlódását a süppedős szőnyegen, de nem fordult meg.
- Uram… - jött egy halk női hang. Hirtelen megpördült, hideg kék szemeit a nőre szegezte. Örömmel konstatálta, ahogy másik összerezzen, válla kissé leesik, a szemében riadalom jelenik meg.
- Hányszor mondtam már, hogy nyissa ki a száját?! Beszéljen artikuláltan, érthetően! Ne makogjon itt! - A szeme előtt ment össze néhány centimétert a nő. „Na így rendben" – gondolta magában. Irtózott ezektől a beszari, hétköznapi kis emberektől. Legszívesebben két kézre kapta volna és összegyűri, mint egy darab koszos papírt.
- Öt perc múlva kezdődik az értekezlet. - mondta megszeppenten a nő.
- Mi maga? Kakukkos óra? - dörrent rá megint - Most mit áll ott? Menjen már! - Az asszony még kisebbre húzta össze magát, leszegte a fejét, majd csendben távozott.
„Megőrülök ezektől! Csupa idiótával vagyok körülvéve!” Visszafordult az ablakhoz. A város még innen fentről is koszos, bűzös benyomást keltett. „Megérdemlik, hogy ott lent kelljen létezniük. Ostoba fajankók, nyomorult csődtömegek. Képtelenek arra, hogy az életben bármire is vigyék.” Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre, amin a Lúzer név villogott. A fia. Így szerepelt a telefonjában, ezzel is a tudtára adta, mi a véleménye róla. „Kis senkiházi!” Megnyomta a hívásfogadás gombot:
- Mi van? – förmedt a másik oldalon várakozóra. A fiú szánalmasan makogott.
- Apa, én nem tudok hazamenni a ma esti vacsorára, mert… - Érezte, ahogy a düh elhatalmasodik rajta, majd ráordított:
- Ne nyivákolj itt nekem, mint egy grófkisasszony! Nem érdekel a nyomorod! Nyolcra ott leszel! - és bontotta a vonalat. „A kis szemétláda, képes volt bölcsészdiplomát szerezni. Bölcsész diploma! Buziknak való, nem férfiaknak. Ez a nyamvadt kölyök meg még festeget is. Szégyen és gyalázat! Ahelyett, hogy példát venne rólam, egy igazi férfiról, sikeres üzletemberről, aki több ezer ember felett rendelkezem. Ez meg tanár akar lenni! Bah!” Gondolataiból megint kopogás, majd a nyíló ajtó hangja zökkentette ki.
Megjöttek a vezetők az értekezletre. Nem nézett rájuk, nem fogadta a köszönésüket. „Nem érdemlik meg!” Hátat fordított, amíg az ajtó újra becsukódott. Akkor megperdült, az asztalhoz lépett, tenyerét a diófa lapra támasztotta, fejét felszegte és körbehordozta a tekintetét rajtuk. Egytől egyig. A csend sűrű, vészjósló volt. Érezte, ahogy a feszültség egyre nő és nő. „Lúzerek!” - gondolta. Hirtelen mozdulattal a fiókba nyúlt, kirántott belőle egy dossziét és nagy csattanással az asztalra dobta. Örömmel konstatálta, hogy mindannyian összerezzentek.
- Tizenöt százalékkal esett vissza a forgalmunk maguk idióták! Mégis mire kapják a fizetésüket? Három napot adok, hogy a számokat visszatornázzák az elvárható szintre. Amennyiben nem, mindannyian ki vannak rúgva! Már neki is láthatnak gondolkodni. Én elmegyek ebédelni. - Azzal az ajtóhoz ment és kilépett rajta. Jobb kezével csettintett
- A kocsimat! - anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, a lifthez sétált. Valaki azonnal ott termett és megnyomta a gombot. Nem vette a fáradtságot, hogy megnézze ki az. Mire leért, a kocsi már ott várta. A sofőr kinyitotta előtte az ajtót. Beszállás közben azon morfondírozott, hogy micsoda szánalmas alak ez, egész életében mások előtt hajlong! Undor fogta el. Ahogy beült, megnyomta az elválasztót felhúzó gombot. Nem fog egy levegőt szívni az ilyenekkel!
A rövid úton ki-kipillantott a kocsi ablakán. Fiatal nő babakocsit tolt. „Ezek szaporodnak! Borzalom!” Egy férfi, beszállni készült a Mercedesébe, látta rajta, mekkora mellénnyel van. „Ó, ha tudná! Szart sem ér a Mercedese az ő autóparkja mellett. Annyit se, mint egy légypiszok!” Ha akarná, egyetlen mozdulattal elsöpörhetné ezt a mocskot. „Mit villog itt egy ilyen ócskavassal?” Óriásplakáton egy író fényképe, az új könyvével. „Szánalmas! Tollforgató vitézek. Az is egy munka? Micsoda világ ez?” – dohogott magában. Megálltak egy kereszteződésben. Senki sem ér fel őhozzá. „Ez itt mind aljanép!” - nézett végig az utcán. Mielőtt visszafordíthatta volna a fejét a kocsi belseje felé, egy lökést érzett. Hatalmas csattanás. Szikrák. Valaki ordít. Hangok. Sötétség. Csend. Hirtelen fény. Egy elmosódott arc hajol fölé. Rá akart kiáltani, hogy hozzá ne merjen érni a gusztustalan mancsával, de nem jött ki hang a torkán. Szavak. Elmosódottan. Az arc. Ami fölé hajol. Elkapta a tekintetét. Rámeredt. „Szedjenek ki, maga ocsmány senkiházi féreg!”- hörögte. Furcsa tekintettel nézett rá vissza az ismeretlen. Hirtelen ismerősnek látta, de nem tudta hova tenni. Távolodó arc.
- Megpróbálom előbb a sofőrt. Az urat nem hiszem, hogy meg tudom menteni! – hallotta valahonnan nagyon messziről. „Mit képzel ez a szemét kis senki?” - gondolta. A fejében a düh úgy robbant szét, mintha egy vulkán tört volna ki. Érezte, ahogy a teste megmerevedik. „Tudja, ki vagyok én?!” - akarta ordítani, de csak nyögte. Vagy csak gondolta talán. Aztán végtelen sötét és hideg lett.